Rendszerelmélet a pszichológiában

Kezdhetném azzal a népszerű hasonlattal, hogy a család egy önfenntartó rendszer, mely emlékeztet családi házunk központi fűtésrendszerére. Egyenletesen működik, valamilyen minőségben, de ha bármely része meghibásodik, akkor borul az egész rendszer.

Folytatva ezt a kicsit technikai hasonlatot, az észlelt hiba, a tünet, mely azt jelzi, hogy a rendszer nem működik megfelelően, pl. nincs meleg. Ennek sok oka lehet, pl. az is, hogy elfolyt a víz a rendszerből, de lehet a gázszolgáltatás akadályoztatása, az érzékelő működésképtelensége. Maga a tünet még nem sok dolgot mond el az okokról, és a gyógyítás módjáról.

Másik közhelyszerű mondat a rendszerszemlélet bemutatására, hogy "a gyerek a család tünete", vagyis leginkább a gyerekeken lehet észrevenni, hogy a családdal baj van. Ilyenkor egyesek a gyereket kezelik, mások a családban kutakodnak az okok után, és meg lehet próbálni együtt nézni az egész rendszert.

A legfőbb akadály sokszor maga a család, mely ragaszkodik ahhoz, hogy a tünetet mutató gyereket kezeljék, mivel a családdal nincs baj. Az esetek nagy részében valóban nincs, de a problémát mutató gyerekkel való együttműködés nehéz, és ebben már a család is érintett. Persze ilyenkor nem lehet tudni, mi volt előbb, a problémás viselkedés, vagy a család alacsony tűrés határa.

Sokkal könnyebben érthető az a hasonlat, ha azt mondjuk, hogy a rendszernek (pl. a családnak) egy bizonyos nagyságú tér áll rendelkezésére, melyben ki-ki elfoglal valamennyit. Ha valaki, valamiért több helyet foglal el magának, akkor ezt a többiektől veszi el. Nagyon egyszerűen elképzelhető ez pl. az ikerterhesség esetében, ahol a gyerekeknek egy adott tér áll rendelkezésre, ha az egyik jobban nő, akkor a másiknak kevesebb hely marad.

A család alrendszerekre oszlik, legáltalánosabban szülői és gyermeki alrendszerekre. Ezek összefolyhatnak, lazán elkülönülhetnek és mereven elzárkózhatnak egymástól. Hasonló a helyzet magával a családdal is. Élhetnek laza, szinte nem is észlelhető határokkal (pl. a kommunákban) és szigorú, merev, szinte áthághatatlan határokkal, mely szinte lehetetlenné teszi a családtagok számára a környezettel való kommunikációt. E szélsőségek között nagyon sokféle viszony lehetséges. Ezek a határok védik a családot a külvilág hatásaival szemben, ám ez nem feltétlenül pozitív, hiszen elzárkózást is jelenthet.

A család egy támogató rendszer, mely testi, lelki biztonságot nyújt tagjainak, optimális esetben segít megvalósítani a család tagjainak céljait, teret biztosít az ambícióknak, gondoskodik azon a tagjairól, akik keveset tudnak tenni magukért. A támogatásnak és a támogatottságnak van egy optimális aránya, úgy, hogy lehetőleg senki ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Ennek érdekében a család igyekszik a lehető legjobban felhasználni a rendelkezésükre álló forrásokat.

A fentiekből látható, hogy a család, mint rendszer stabil, tartós építmény, de az is, hogy milyen sok ponton sérülhet.