Értékelés, minősítés, címkézésés I.

Vegyünk egy egyszerű esetet. A kisgyerek ül az etetőszékében és viszonylag önállóan eszik. A szülő meghatottan dicséri meg "ügyes vagy".

Mi is az oka, célja ennek a dicséretnek: kifejezzük örömünket, hogy milyen jól mennek a dolgok, és megerősítjük a gyerekünket, hogy ezt várjuk el tőle.

Most nézzük a kicsi oldaláról a dolgot. Benne van egy folyamatban, amikor megpróbál valamit önállóan csinálni, mert szeretné megtapasztalni, mire képes, szeretne megfelelni a szülői elvárásoknak stb. Honnan fogja tudni, hogy mi az amit megerősítettünk, hiszen nem esett szó arról, hogy mi tetszik a szülőnek, igazából nem dicsért, hanem minősített. Ráadásul nem a cselekedetet, hanem a gyereket, magát. A gyerek persze érzi a meghatottságot, a pozitív fogadtatást, de nem tudja, hova kösse. Ha a cselekvést apró részekre bontja, (persze még nem tudatos elemzéssel), akkor bármelyik részcselekvésre is vonatkoztathatja a megerősítést, pl. jól fogja a kanalat, nem lötyögtette ki az ételt, leette az előkét, játszott evés közben stb.

A dicséretnek, megerősítésnek mindig a cselekedetre kell vonatkoznia, és érdemes nagyon pontosan célozni, pl. "milyen szépen fogod a kanalat", "Tiszta az előkéd", "De gyorsan végeztél".

Ugyanez a helyzet a negatív visszajelzéssel. "Rosszaság vagy". Ebből nem derül ki, mivel elégedetlen a szülő. Ismét nem a cselekedetet minősítette, hanem a gyereket. Az ilyen visszajelzések nagy szerepet játszanak az önértékelés alakulásában, negatív képet festenek a gyerekről. Itt is érdemes pontosan célozni. Ha odavágod az autót, akkor hamar eltörik. Még eredményesebb, ha ilyenkor a saját érzéseinkről beszélünk. "Rossz érzés nekem, hogy odavágod az autót, amikor nem tetszik valami." Ezt hívjuk "énközlésnek".